A Balaton a világunk közepe

A legtöbb magyar embernek van az a bizonyos „balatoni sztorija”. Valakinek gyerekkorában, valakinek később jött az első maradandó élmény, ami azóta szinte minden baráti beszélgetésnél előkerül. Én a saját sztorimat osztom most meg veletek.

Úgy 5 éves lehettem, amikor a szüleimmel először nyaraltunk a Balatonon - legalábbis ennél korábbi emlékem nincs a “magyar tengerről. Balatonfenyves egyik szállodájában szálltunk meg, lent a parton, az erkélyünk pont a tóra nézett. Imádtam, hogy szinte bármeddig besétálhattam a vízbe, a köldökömnél magasabbra mégsem csaptak a hullámok, a Balaton türkiz tengere pedig kellemes hőmérsékletével sosem színezte lilára a számat. Hát igen. Egy gyermek számára nincs is annál nagyobb csalódás, mint amikor a szülei valamilyen - mondvacsinált - indokkal kitessékelik a szárazföldre: “Elég lesz a pancsolásból fiam, megfolyósodik az orrod”.

A nyaralási rutinunk elég egyszerűnek bizonyult: reggeli után strand, délben vissza a szállásra, ebéd után egy órányi csendes pihenő, majd ismét strand estig, vacsora után pedig peca apuval. Nos, emlékszem, én ezekkel az ebéd utáni csendes pihenőkkel nagyon nem tudtam mit kezdeni. Ma már - anyaként - persze mindent értek, és ha lehetne, jóval többet kérnék egyetlen óránál, de akkor, 5 éves fejjel, fel sem fogtam ennek a jelentőségét. Csak feleslegesen elpazarolt, szobába zárt időnek éltem meg. Mit volt mit tenni, valamivel fel kellett dobjam a napnak ezt a picinyke részét is. Így történt, hogy ebéd után, mikor szüleim meggyőződtek róla, hogy én már az igazak álmát alszom - sosem aludtam -, lesétáltak a szokásos délutáni kávéjukra a hotel bárjába. Magamra maradtam. Az előre jól kifundált tervem csak megvalósításra várt. Azt találtam ki, hogy kizárom őket, hogy meglepődjenek majd, amikor nem tudnak bejönni. A kulcs belülről a zárban, kicsi kéz megfogja, tekeri, erőlködik, fordítja, és katt, teljes a siker. Az ajtó kulcsra zárva, az arcomon pedig önelégült mosoly. Innentől kezdve nem nagyon volt más dolgom, mint várni. Várni… várni… várniiii… Nem tudom hány percet ücsöröghettem - szerintem 4-5-nél nem lehetett több - az ágyamon arra várva, hogy a poénom végre csattanjon, de meguntam. Visszacammogtam az ajtóhoz, gondoltam inkább kinyitom, és lemegyek anyuék után, hátha ezzel is meggyorsítom a strandra menetel folyamatát. Csakhogy a kinyitási procedúra valahogy nem akart összejönni. Szorítottam, rángattam, izzadtam, csúszott a kulcs a kezemben, szipogtam, végül már bömböltem, de az ajtó zárva maradt. Én bennrekedtem, az ősök meg kint. Jujj, most mi lesz? Egy jó alapos fejmosás, az már egyszer fix, de most akkor én örökre bent, ők meg kint…?? Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarogtam a fejemben, amikor hirtelen egy kedves hangra lettem figyelmes, az erkély felől. A szomszéd volt az, aki a zokogásom okát igyekezett kideríteni. Miközben elmeséltem a történteket, a néni átnyúlva a korláton nyugtatólag cirógatta vörösre sírt arcom, majd mosolyogva megkért, hogy húzzam ki a kulcsot a zárból, és adjam neki oda, ő majd kívülről kinyitja az ajtót. Így is történt. Az óriási, megoldhatatlannak tűnő problémám nettó 5 perc alatt oldódott meg. Mire a szüleim visszaértek, én megmosott szemekkel vártam őket az ágyon ülve. Nem vettek észre semmit. A szomszéd néni pedig hallgatott. Azóta is hálás vagyok neki, amiért megmentette azt a délutánom, és legalább akkor nem kaptam fejmosást. 

A történetem óta nyarak jöttek, nyarak mentek, felnőttem, de a Balaton mindig visszavárt, és mikor csak időm engedte, mentem, és megyek a mai napig. Legyen szó borkóstolásról, vitorlázásról, napozásról, túrázásról vagy bulikról, családról vagy baráti társaságról, mindig mindenki megtalálja a neki megfelelő kikapcsolódást. Talán pont ez a Balaton legnagyobb hívóereje, és a MiBo küldetése.